2018. október 16., kedd, Gál
PDF-verzió

sport

A szabadságot kergetni

Egy vitorlázó vallomása

Amikor behajtok a kikötő kapuján, kint maradnak a gondok. Mondanám, hogy már Pesten elhagyom őket, de nem. A vízparton tűnnek el, nyomban. Amikor a hajóra lépek, önként vállalt magányomba zárkózom, de a kulcs mindig nálam. A tökéletes nyugalom, a kikapcsolódás, az elmélyedés és elmélkedés ideje kezdődik ilyenkor. Amikor eloldom a hajót a parttól, kiteljesedik az érzés, kezdődik az utazás. Kitárul a világ, mérhetetlen szabadság ragad magával.

A Balatonban, a hajó mini univerzumában minden ott van, amire szükségem van. A motor csak addig duruzsol a fülembe, amíg elhagyom a kikötőt a nyílt víz felé. Ott aztán elhallgat, hogy átadhassam magam a csendnek, melyet csak a szél zúgása, a vitorlák lobogása, csattogása, feszülése tör meg. Egymásba botló felhőrajok kísérnek, hullámok lökdösnek barátkozva, apró fehér háromszögek jelzik a távolból a többi utazót, akikkel úgy lehetünk társak, hogy a legkevésbé sem ismerjük egymást.
Fogom a kormányrudat, bőrömön érzem a szél irányát, erejét, és engedem, hogy vigyen magával a nagy felfedezőútra, a harmónia felé. Minden, ami hétköznapi, elmarad mögöttünk, távolodik a farvíz habos taraján. Csak a vitorlákkal kell törődni, csak a kötelekkel, csak a kormánnyal. Talán kicsit az iránnyal, de csak azért, hogy ne zavarja az élményt egy ütközés kellemetlen rezonanciája. Körülöttem a nagy víz, a háttérben a Bakony, az északi part dísze, még messzebb, sokkal messzebb pedig a déli oldal zajos szórakozóhelyei. Úton vagyok, mégis megérkeztem.

Kisgyerek voltam, még talán ötéves sem, amikor elkezdődött. Apámat egy barátja meghívta a Balatonra vitorlázni, családostól. Emlékszem, korán keltünk és még a reggeli harmattal értünk az alsóörsi vagy a füredi mólóra, ahol elsőre úgy tűnt, hogy nem vár minket senki. Néhány nagy hajó pihent ott lomhán és méltóságteljesen. Nem is vitorlások, inkább séta- és kirándulóhajók. A nap még éppen csak a látóhatár felett araszolt. Álmosak voltunk és kíváncsiak. Forgattuk a fejünket, mégsem vettük észre Bélát, aki a bocival, a rendszerint a hajó után kötött kis evezős csónakkal jött elénk. Üdvözöltük egymást, majd bizonytalanul beszálltunk a billegő, labilis lélekvesztőbe. Béla lassú, nyugodt, rövid mozdulatokkal evezett, nagyjából úgy, mint aki ott született a csónakban, és azóta ott is él. Pedig sebész professzor, nemzetközi hírnévvel. A hajó neve, melyre felszálltunk, Garabonciás volt. Klasszikus, faépítésű balatoni cirkáló. A reggeli hűvösben léptünk fel a fedélzetre, aztán kitört a nyár. A felnőttek úsztak, beszélgettek, napoztak, ettek-ittak, majd amikor feltámadt a szél, Béla megkérdezte, van-e kedvünk vitorlázni kicsit. Naná, hogy volt. Előkerültek a gyönyörű hófehér vásznak, a kapitány felhúzta őket, és nekiindultunk. Ott és akkor elvesztem. Akkor fertőződtem meg, és vártam a következő majdnem harminc évben, hogy magam is vitorlázó lehessek. Hogy aztán a vitorlák ölelésében időm nagy részét a szabadság kergetésének szentelhessem.

Kéri Tamás

 

A rovat további cikkei: